Azt utálom a legjobban, mikor kérdik, hogy vagyok és mesélni "kell" róla. Egyszerűen képtelennek érzem magam arra, hogy századszor is elmondjam, mi fáj, hol fáj és hányszor hányok és miért vagyok ilyen sápadt.
Inkább érdekelne a mások élete, hogy picit kiszabadíthassam az agyam ebből a ... nem is tudom miből.
Meg azt utálom, mikor mégis beszélnem kell a rosszullétekről (a "hogylétemről") és azt mondják: "Ó, ne aggódj, ez biztosan elmúlik!" - és adják a jobbnál jobb tanácsokat, majd a végén még hozzáteszik: "Bár nekem semmi gondom nem volt hála Istennek a terhesség alatt, az volt életem legszebb/legboldogabb/legfelhőtlenebb időszaka, csak akkor vettem észre, mikor először megmozdult/miután megszületett, bla-bla-bla."
Hát ilyenkor tudnék robbanni. Minek osztja az észt olyan, aki azt sem tudja, miről beszélek?!

Kép a pocaklakónak a babanaplóba:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.